Törökszentmiklósi otthonában fogadott minket Perge Balázs, miután február eleje óta új helyen él Budapesten. A közelmúltban 22 évessé vált fiatalember első verses kötetének (A koldus szépsége - a szerk.) apropóján mesélt nekünk barátokról, a változásról és arról, hogy van-e legjobb megoldás a rossz helyzetekre. / Az interjú március második felében készült. /
Először is hadd köszöntsem utólag is születésnapja alkalmából!
Köszönöm szépen, nagyon kedves.
A barátaival ünnepelte?
Igen, de nem pontosan a napján. Azon a napon dolgoztam. Később, hétvégén ünnepeltem, szűkebb baráti körben. Azt hiszem kilencen voltunk velem együtt.
Ez remekül hangzik, a barátok terén nincs is oka bánkódni…
Nézze, nem a barátok száma a lényeg. Én szerveztem az egészet, valaki azt sem tudta, hogy egyáltalán az év melyik felében van, mégis ott volt. Olyan is volt akit hívtam, de 1 hét múlva azt mondta nekem, hogy „Neked születésnapod volt? Mikor?” Azért nem panaszkodhatom, ha nagyon nagy a gond még vannak emberek körülöttem és segítenek is. Csak jól kell tálalni a problémákat és megértik.
Ezt hogyan érti?
Hogy jól kell tálalni a problémáinkat?
Igen.
Az emberek sokszor a saját gondjaikkal sem tudnak boldogulni, nem hogy másokéval, legyen az barát, gyermek, szülő, társ bárki. Gond van a lakótársakkal, sok a feladat az iskolában vagy a munkában, nem jut idő arra, hogy mások gondjait meghallgassuk, vagy foglalkozzunk velük, a végén még nem éljük a saját életünket. Legalábbis sokan így gondolják, szerintem helytelenül. Pláne akkor, ha egy emberi kapcsolat egyoldalúvá válik.
Mire gondol itt?
Arra, amikor valaki fontosabb nekünk, mint amennyire mi neki fontosak vagyunk. Persze ne gondoljon itt semmilyen mélyebb értelemre, nem hiszem, hogy egy egészséges emberi kapcsolatban a szükség lenne a nívó. Vannak emberek akik hónapokig, évekig nem látják egymást, nem is beszélnek, mégis úgy ülnek le mikor újra találkoznak, mintha mi sem történt volna. Van aki pedig a megosztja még a szobáját is, mégsem veszi észre milyen gondok vannak a másikkal, vagy éppen kettejük között. Sokféle képpen tudnak eltávolodni egymástól emberek, gyakran nagyon hosszú az út amin eljutnak addig a pontig, hogy kiderüljön a gond, és kimondják.
A szakításra gondol?
Nem feltétlenül. A szakítás egy egyértelmű dolog. Mármint jobb esetben azért az (nevet). Kimondja az egyik fél, aztán a másik vagy elfogadja azt, vagy nem, tenni ellene semmit nem tud. Az olyan emberi kapcsolatokban, mint mondjuk a barátság, vagy a szülő-gyermek viszony nincsenek ennyire egyértelmű határvonalak az eltávolodásra. Az emberek ezt sokszor észre sem veszik. Külön városba kerülnek, külön munkahelyre, más társaságokba kezdenek el járni, ami persze természetes, a probléma ott van, hogy nem keresik egymást. Pedig a mai világban ez már akkor sem jelenthet problémát, ha más földrészre kerülnek.
Tehát akkor önnel is előfordult már ez?
Maradjunk annyiban, hogy volt olyan időszaka az életemnek, amikor nem úgy tartottam a kapcsolatot másokkal, ahogyan azt szerettem volna. Persze erre utólag jön rá az ember, hiszen ha közben már tudná a bajt, akkor tenne ellene. De jelenleg a „családi és baráti életem” ha szabad így fogalmaznom rendben van.
Ha jól sejtem a párkapcsolatról ez nem mondható el.
Ha arról most elkezdenék beszélni, azt gondolná, aki elolvassa ezt az interjút, hogy csak sajnáltatom magam, szánalmas vagyok, hisztizek és/vagy picsogok önnek a dolgokról. Bárkivel beszél az ember, vagy olvas róla egybehangzóan jön a klisé: „az élet megy tovább” „rá se ránts, tanulj belőle” „Így kellett lennie, előbb utóbb úgy is ez lett volna a vége…”. A szerencsés szakításoknál mind a két fél elfogadja ezt egy rövid idő után, a szerencsétlenebbeknél pedig csak az egyik. Rám pedig az utóbbi eset igaz.
Miszerint?
A legkönnyebb azt hiszem ha idézek egy nagy kedvencemtől, Dr. Cox-tól a Dokikból. Tartalmilag idézek csak, ott feleségről van szó, itt azonban “csak” egy kapcsolatról. A lényeg ugyanaz:
“És bumm! Lehull a lepel... És ekkor derül ki, hogy kedves kis barátnője nem is olyan kedves, hanem egy... férfifaló. De nem az az ártatlan kis nő… nem az a fajta. Hanem az a fajta, aki törlőrongynak használja a méltóságodat és azzal törli ki a férfiasságod maradékát. Persze, lehet, hogy én is gyötörtem egy kicsit, de a Szent égre esküszöm, hogy azt hittem erről szól ami volt köztünk... de annyira, hogy a kapcsolat végére már nem is tudtam kit gyűlöltem jobban, őt vagy magamat. Régen azon gondolkodtam, a kapcsolatban lévő barátaink miért nem kínozzák úgy egymást mint mi. De a válasz egyszerű: Ők boldogok voltak… Mi nem.”
Szóval azt mondja nem voltak boldogok?
És most kiragadja a legutolsó, hangsúlyosnak vélt állításomat, mert azt gondolja, hogy mi boldogtalanok voltunk.
Ön idézte ezt.
Kiragadhatta volna azt is, hogy törlőrongynak használta a méltóságomat, és nem érzem magam férfinak.
Azzal vezette be a párkapcsolati dolgot, hogy “csak sajnáltatom magam, szánalmas vagyok, hisztizek és/vagy picsogok önnek a dolgokról.”
Azért, mert nem érzem úgy, hogy a problémáim érdekelné a körülöttem lévőket… Körülöttem? Ez jó, van belőle egy ember, vagy mondjuk egy fél amennyit látom... Bárkit is egyáltalán. Ezzel vissza is térünk oda, hogy kit hogyan érint a másik ember problémája. “Majd jön a következő, ne törődj vele!” és a többi klisé. Az tudja megérteni ilyenkor az embert őszintén, (mert szerintem a pszichológus bármennyire is tanult és jót akaró, csak tetteti magát leereszkedően) aki hasonló cipőben jár mint én. Gondolok itt a lassan 16 éve jóbarátomra és lakótársamra. Ő átlátja a gondjaimat, mert maga is ezzel küzd. Több sikerrel mint én - teszem hozzá.
Az új kötete mégis az előbb említett "elmúlt párkapcsolati" esemény köré épül.
Elmúlt párkapcsolati? Tetszik ez a kifejezés (nevet). Komolyra fordítva a szót, ha megnézi, hogy melyek a legnagyobb hatású versek az irodalomban, majdnem minden ilyen esetben hasonló témákat talál. Persze azok nagyívűek, sokat mondóak, valamint olvasottak. Idézik őket, verses estek, kritikák elemzések meg a többi…
Úgy érzi ön nem tudott ezekkel semmit mondani másoknak vagy…?
Hozzáadni a világ értékeihez? Biztos nem így fejezte volna be a mondatot, de én befejezem így. Sok szomorú dolog van a világon, félresiklott életek, szerelmek, elvesztett családtagok vagy barátok, szegénység és a többi. Nyisson ki egy kedveltebb kötetet egy híres poétától talál eleget. És szomorú az is, amikor az ember a verseit csak magának írja. Nem tud hozzáadni semmit a világ értékeihez, vagy a közelében állókéhoz, vagy a saját értékrendjét akár minimálisan is formálni a versei, művei, gondolatai által. Úgy érzem ez egy olyan fajta gyenge nárcizmus, ami ellen tehetnék ( mert mégis ki tehetne más a nárcizmus ellen? - a szerk.), ha egy kicsit összeszedném magam és megmozdulnék azért, hogy ne így alakuljon. Bár mostanában egyre többet gondolom, hogy egyszerűen csak rosszak, ezért nem is fog senkit érdekelni, így meg sem mutatom senkinek.
Valakit azért csak maga elé képzel amikor megszületik a vers, vagy legalább akkor amikor kész lesz.
Olvasson el belőle kettőt és már ki is találhatja. Emberileg majdnem mind ugyanarról szól.
Ugyanarról vagy ugyanannak?
Mindkettő. Azaz persze inkább ugyanarról, mert végülis mi célja lehet annak ha valakihez verset írunk? Úgy értem most ebben a konkrét esetben. Nem fog visszajönni, nem fogja máshogy látni a dolgokat, nem fog elérzékenyülni, legfeljebb sóhajt egyet: “hogy jajj istenem lépjen már túl a dolgokon ez a barom.”. Egyébként a versírás ilyen formája elég nagy önzőség. Különben sem vall úriemberre olyannak verset írni, akinek már van valakije. Feltehetőleg én sem örültem volna neki, ha akkor kap ilyet amikor velem van. Hozzáteszem kapott, csak nem vers formájában, de ne térjünk el a témától.
És nem érzi úgy, hogy ez az egész helyzet, a versek, az írások csak egy fajta “késő bánat”?
Szóval maga is észrevette a keserű felhangot (nevet). Próbálom összeszedni ami szétgurult bennem. Tudja, ha lenne egy gomb, amit ha most megnyomhatnék csak azért, hogy azonnal túllépjek az egészen, ne jelentsen nekem semmi mást emberileg ő - csak a múltam egy darabját - ha a gombot megnyomva annyit éreznék csak iránta, mint amennyit ő most irántam…ami szerintem konvergál a semmihez, ha szabad így fogalmaznom: nem nyomnám meg a gombot. Persze amikor hasonló helyzetbe kerül az ember, mindig megfogadja, hogy nem követem el ezt a hibát mégegyszer.
Melyik hibára gondol?
Arra, hogy csak mert én szeretem őt, és úgy érzem ez kölcsönös minden problémán túljutunk. Ilyen csak a mesében van. Ha elhisszük, hogy szeret a másik minket, és csak minket szeret… akkor azt gondoljuk, hogy van értelme küzdeni érte, hogy az együtt megtett közös út miatt az egész többet érdemel, és akkor fel tudunk úgy kelni, hogy nem csak magunkat látjuk a tükörben, hanem magunk mellett őt is, mert ketten evezünk abban a hajóban amit életnek neveznek… Aztán persze látjuk magunkat vele, csak amikor ő néz bele, hát akkor ott nem mivagyunk... És akkor az ember ezt vagy észreveszi vagy nem és ... Jesszusom, rosszul vagyok még a gondolatától is komolyan. Kér egy cigarettát ?
Hol is tartottunk?
Ott, hogy a hibák amikre rájött...
Ah, igen! Amit elkezdtem mondani. Szóval maga az érzés, hogy mennyi alkalmam lehetett volna, hogy észrevegyem rosszul csináltam! De hát, tudja valahogy ez mindig ilyenre jön ki a végén… utólag minden olyan könnyűnek látszik, és a hibáira sem csak úgy az egyik pillanatról a másikra jön rá az ember, én legalábbis. Persze maga a felismerés “Heuréka” stílusban jön, de ehhez azért kell egy hosszú elmélkedési folyamat. Arra meg hát - sajnos - elég sok időm volt / van mostanság….
Mondhatjuk tehát úgy, hogy az elmélkedési folyamatainak egyfajta lenyomtatát olvashatjuk a Koldus szépségében?
Igen. Nagyon sok mindent nem tudtam beleírni, arra talán az elbeszélés vagy a novella jobb lenne, van is a “fiókomban” néhány ilyesmi, nem tudom még, hogy összefűzzem-e őket, vagy külön jobban festenek. Az is lehet, hogy ott maradnak.
Kár lenne értük…
Hagyjuk ezt inkább.
Honnan ered a cím? József Attilától vette az ötletet?
Gondolom itt A szépség koldusára gondol… van benne valami. A Koldus szépsége azt hiszem, a rossznak látszó dolgok pozitív, szép oldalát akarja megmutatni. Azt, hogy nem feltétlenül minden az, aminek elsőnek hisszük, vagy látjuk. Ha jobban belemerülünk valamibe rájöhetünk, hogy teljesen másról van szó, de a teljes igazság az, hogy ez elsülhet fordítva is, miszerint valamit vagy valakit szépnek látunk aztán ha jobban megnézzük csalódnunk kell.
A cím ellenére a kötetben mégsem pozitív dolgokról ír.
Miért a szerelem maga szerint nem szép ? (nevet) Hát mondjuk úgy, ahogyan én írok róla, lehet, hogy nem az. Vagy inkább nem teljesen az, mert ugye az egyoldalú szerelem is része az egésznek... De például a címadó versben ott rejlik az igazi szépség, csak kicsit mélyebbre kell menni. Abban talán lehet is, a többi esetben elég a felszínen maradni, abból is megérthető sok minden.
Vár valamilyen fogadtatást tőle?
Mert maga szerint kinek kellene megmutatnom? Nem igazán érdekel ez senkit.
Én már például olvastam mindet, minek rendezi kötetbe akkor őket?
A magam szerény módján, azért büszke vagyok egy-két darabra.
Akkor meg miért nem mutatja meg senkinek?
Pontosan ugyanazért, amiért megszakítottam minden kapcsolatomat az előzőekkel, mármint párkapcsolati szinten. Tudja erre csak nagyon későn, most, a harmadik komolyabb szakításom után jöttem rá pontosan, miért.
És miért?
Azért, mert iszonyatosan félek. Azért nem akarom tudni mi történik velük, azért nem akarok beszélni velük, látni őket bármikor is, mert félek az igazságtól. Félek az érzéstől, ami akkor törne rám, ha látnám, hogy ők anélkül boldogok, hogy nekem abban bármilyen részem van. Végignézni azt, hogy ők továbbmentek, megtalálták a maguk kis dolgát az életben és megtalálták azokat az embereket, tetteket, pillanatokat, amitől jól érzik magukat. És ehhez nekem már semmi közöm nincs. És ezen a félelmen a legutóbb én már túl akartam lépni. De bármit is próbáltam tenni, bármilyen módon kapcsolatban maradni vele, az eredménye mindösszesen annyi lett, hogy még rosszabbul éreztem magam. És azt hiszem ez így is fog maradni. Mármint… nem igazán érzem magamban azt, hogy bármikor is le tudnék ülni vele szemben úgy, hogy ne féljek. Az első kapcsolatom esetében, mondjuk ha ránézek nagy ritkán mikor fél évente összefutunk valahol, egy vadidegent látok. A második kapcsolatom esetében meg mondjuk nem látom sohasem, amikor láttam elküldtem kultúráltan a fenébe. Ebből mi lesz? Az attól függ, hogy látom-e vagy nem. Ha látom majd, akkor az mint az elsővel, ha nem, akkor az mint a másodikkal. Egyikőjük sem gondol sok jót már rólam, ezt biztosra tudom. Hogy valamikor fognak-e és mi lesz eztuán? A franc se tudja. Írjon be még egy jó idézetet ide zárásként, aztán tegyük el magunkat a következő dolgunkra. Mondjuk dobjon be még egy klasszikust a Dokikból.
A kért idézet a következő volt:
“Nehéz szembenézni a nagy büdös igazsággal magadról. Maximum annyit tehetsz, hogy ezután másképp cselekszel. Sajnos úgy nehéz másképp cselekedni, ha felégettél minden hidat magad mögött.”
